Egy temetés soha nem öröm és elég szomorú, hogy valakinek meg kell halnia ahhoz h a család összejöjjön...de ez van.Hihetetlen az is h egy egykor életerős,energikus férfi belefér egy két tégla méretű porcelándobozba...bizarr.És aztán látni hogy ott többszáz ember "egymás hegyén-hátán"...Én nem ilyen halált szeretnék.Nem itt akarom megírni a végrendeletem de hamár egy marék por lettem akkor az a marék por szálljon egy hegy fölött... vagy ússzon a tengerben. Én nem azt akarom hogy egy szép csokor virággal emlékezzenek rám...a virág múlandó ahogy az emberi élet is.Egyszer talán majd teszek valami olyat ami egy kicsit egyedi,ami egy kicsit több egy átlagember napi teendőinél...és akkor majd emlékezni fognak rám.Nem kell ehez síremlék... elég ha tudják hogy volt valahol egy 'Uruviel' aki tett valamit.Én sem tudok a honfoglaláskori xy katonáról ,aki talán 18 évesen meghalt egy véres csatában...Istvánról tudok,meg Árpádról,mert ők tettek valamit,róluk mindenki tud,rájuk emlkezünk...ha nem is személyesen ,de tudjuk h éltek.Nem keressük fel a sírjukat,mert nem egy kereszt kell nekünk egy névvel és 2 dátummal...a tudat kell.Az a katona is valaki volt,talán jobb ember mint bármelyik honalapítónk... de feledésbe merült.Én ezt nem akarom!Ez nem önző vágyakozás valami elcseszett "celebélet" után...Ha valaki szerint mégis az ,hát csak tessék... felejtsék el őt!
Nem nyálas romantikázás de szeretem éjszaka nézegetni a csillagokat,belegondolni hogy talán mindegyik körül van egy teljes univerzum,nagyobb mint a miénk… és belátni h milyen jelentéktelenül pici is egy emberi élet,milyen múlandó,milyen törékeny…elég neki egy 1cm átmérőjű,jólirányzott golyó,egy üveggolyónyi pirula ami a világegyetemnek kisebb mint nekünk egy porszem… és vége!
A halál furcsa dolog…ahogy a félelem is. Miért is félünk a haláltól…vagy a sötétségtől? Sötétben nem látunk,nem tudjuk mi lapul a szekrényben vagy ,hogy mi történik ha kinyitjuk az ajtót…a tudatlanság,nem ismerjük …talán ezért félünk a haláltól is. Nem tudjuk mi az,hogy mi vár ott ránk. A félelem egy érzelem. Csak akkor nem félnénk ha nem lennének érzéseink. Az ember kíváncsi. Kíváncsi mert tudatlan. Minél többet tudunk, annál több mindentől félünk. Talán ha tudnánk, mi vár ránk a halál után még jobban igyekeznénk megóvni apró életünket… Jelenleg annyit tudunk a halálról hogy elkerülhetetlen és onnan már nincs visszaút. Ez egyeseknek bőven elég ahhoz hogy egész életüket azzal töltsék hogy rettegnek a haláltól, vagy épp ahhoz hogy egyáltalán ne vegyék tudomásul. Egyik se jó. Tudni kell róla,tudatában kell lenni de nem érdemes az árnyékában leélni az egész életet …
„Minden csecsemő halálra van ítélve abban a pillanatban amikor megszületik.” Furcsa belegondolni de valóban így van.
Az életben az élet értelmét kell keresni. Nem tartozom semmilyen vallási közösséghez de van valami ebben a „mindenki kap az életben egy feladatot”- dologban. Abban nem hiszek, hogy ha ezt nem sikerül teljesítenünk,majd lesz esélyünk a következő életben de kitudja… Mindenesetre valamiért egyediek vagyunk,van különböző személyiségünk,más-más külsőnk amit a szüleinktől örököltünk. Máshoz értünk,mást szeretünk,más az értékrendünk. Ezek egy része velünk születik,másik részét magunk alakítjuk...Okkal "kapjuk" ezeket,okkal vagyunk különbözőek,okkal érzünk… Ha ez mind nem lenne, tömeggyártott droidok lennénk akik csapatokban vonulnak hogy agyat egyenek…
Az élet egy „DO or DIE” játék, a döntés sokszor a te kezedben van és az is rajtad múlik hogy hagyod-e kifolyni az ujjaid közül vagy jó erősen megszorítod.
Álljon itt egy vers mindazoknak akik céllal vagy céltalanul kelnek fel reggel ,de este úgy fekszenek le hogy ezen változtattak...akár pozitív,akár negatív irányban,hogy másnap legyen MIÉRT újra felkelni:
Hosszú fém láncok,hideg sziklafalak,
Ürességbe néz egy sötét,néma alak.
Megfutamodni bátor,élni túl gyáva,
Az életre ítéltség a halandók átka.
Attól kér tanácsot,ki maga is tanácstalan:
Hús-vér emberként élni mért' oly' haszontalan?
Kergetni álmot,rosszat és jót,
Hinni kimondott és kimondatlan szót...
Bízni abban,mi megfoghatatlan,
Látni vélni azt,mi valójában láthatatlan.
Megfogni egy kezet,majd lassan elengedni,
Vérbefagyott szívvel mindig csak remélni.
Könnyet ejtünk,mert gyengék vagyunk.
Félünk,mert tudjuk, egyszer mind megahlunk.
Belőlünk él a föld és általunk pusztul el,
Viszanézni nincs miért,az úton menni kell.
Porszem vagy Ember! a csillagokhoz képest...
Olyan semmi,mely alkotni képes.
Lerombolni valós- és álvilágokat,
Összetörni olyat,melynek repedni sem szabad.
Nézz a tükörbe!Szánalmas vagy,nem látod??
Módszeresen teszed tönkre egyetlen világod!
Két kézzel kapaszkodsz az Istened lábába,
Élvezd míg teheted,Reménynek árvája!
